“Tíz év közös zenélésük során nemcsak a nemzetközi koncertéletben szereztek hírnevet, hanem a javukra is vált a közös munka. Zenélésük összhangot mutatott, majdnem a tökéletességig egybeforrt, lágy volt, az összes vonós hangszer melegen szólt, minden szekció előadásmódja át volt szőve az apró részletek és a hangzás szépsége iránti érzékkel.”

“...Örvendetes, hogy az Anima Musicae tagjainak abszolút „hozzáférhető” a mű. Számukra nem okoznak nehézséget a technikai kihívások, képesek a tételek különböző karaktereit, mi több, a darab lelkét megmutatni....”

“(...) A hattételes mű élményszerűen szólalt meg: Mintz és Kelemen érzékelhetően nagy kedvvel és érzékenységgel alkalmazkodott egymáshoz, Dinyés virtuózként remekelt, s a klasszissá érő zenekar is egyenrangú partnerüknek bizonyult. Az eredmény a mű elsőrendű kvalitásait megmutató, katartikus hatású produkció volt.”

“A hangverseny záró számaként az Anima Musicae Kamarazenekar tagjai a híres magyar zeneszerző, Dohnányi Ernő öttételes, op. 10-es számozású Szerenádját adták elő Dmitry Sitkovetsky hangszerelésében. Az 1902-ben keletkezett mű innovatív módon egyesíti magában az érett romantizmus stílusjegyeit az ősi magyar folklór dallamaival, amelyekért Dohnányi valósággal rajongott. A végeredmény egy technikailag és művészileg igényes, csöppet sem könnyű, pregnáns ritmusokban bővelkedő pazar remekmű, amelyben gyakran és hirtelen változnak a zene által varázsolt hangulatok. Kitűnő választás volt ez a koncert megkoronázásához, hisz az Anima Musicae Kamarazenekar tagjai megcsillogtathatták, milyen magas színvonalú együttest volt szerencsénk vendégül látni.”

“Érezhető volt, hogy Mendelssohn d-moll hegedűversenye volt mind a szólista, mind a zenekar számára a “hazai pálya”. Hallható volt, hogy ebben az előadói stílusban érzik otthon magukat, ez az a nyelv, amit legjobban - talán anyanyelvi szinten - beszélnek. Baráti Kristóf életerős hegedűhangja a zenekart rendkívüli módon inspirálta (...) Az előadók fiatalos lendülete és Mendelssohn eme korai remekműve, azt hiszem, jól kiegészítették egymást.”

”Ez a teljesítmény most már bátran összemérhető akár a példaképüknek tartott Liszt Ferenc Kamarazenekarral is.”

“G. Horváth László érzékeny és lendületes irányításával plasztikus gesztusok, friss, célratörő motívumok, feszesen összefogott, elegáns formák rajzolódtak ki Purcell és Britten műveiben, a zenekar méreteihez képest bőségesen adagolt basszussal megtámogatott, áradó hangzás pedig szinte meghökkentő közvetlenséggel idézte fel a példaképként tisztelt Liszt Ferenc Kamarazenekar játékát.”

“A zenekar szemmel láthatóan lelkes partnere volt a messziről jött szólistának, és minimális eszközzel maximális koncentrációt sugárzó és maximális zenei összhangot és kontrollt megvalósító koncertmesterük és művészeti vezetőjük, G. Horváth László irányítása alatt ebben a darabban eléggé gömbölyű, összecsiszolt hangzást produkáltak, (...)”

” (...) a zenekar kitűnően, élő-sóhajos módon beszélt barokkul, a díszítések magától értetődően hatottak, és ismét tanúi voltunk annak, hogy G. Horváthék nem rutinból játszanak, hogy a dinamikai, artikulációs, hangszínbeli gazdagság fontos számukra, és sok munkát fordítanak kidolgozására.”

“Lelkesülési pillanat” - a XIX. század zenei sajtójában ilyesforma kifejezésekkel körvonalazták a hallgatói elragadtatást, az élmény kiváltotta felhevülést. A nyelv áldott sokértelműségének hála, ezt az archaikus fordulatot azonban így is kibonthatjuk: a pillanat, amikor lelket nyer az előadás. Akárhogy is, az Anima Musicae Kamarazenekar estje mindkét értelmezést bízvást kiérdemelte.”